A minap Michael Gerber könyvében olvastam valami nagyon jót. Ő kisvállalkozásoknak segít talpon maradni, fejlődni. Azt írta:
„Egy vállalkozás olyan terep, ahol mindent, amiről tudjuk, hogy hogyan kell csinálni, azzal tesztelünk, amiről nem tudjuk, hogy hogyan kell csinálni, és a kettő közötti konfliktus hajtja előre a fejlődést, ad értelmet a dolgoknak.”
Nos, úgy hiszem, ez az életre is igaz, nem csak egy vállalkozásra. Hiszen a fejlődéshez újabb és újabb dolgokat kell megtanulnunk, sorozatosan ki kell lépnünk a komfort zónánkból ahhoz, hogy a genetikailag belénk kódolt célt (ti. hogy egyre jobbakká váljunk) elérjük. És saját fejlődésünk útján csak magunkra számíthatunk. Abból gazdálkodhatunk, amit már megtanultunk, megtapasztaltunk. És igen, ez bizony konfliktussal jár.
Valami azonban ösztönösen hajt minket, valami miatt nem igen szeretünk sokáig ücsörögni a babérjainkon. Az emberi fajnak szüksége van újabb és újabb kihívásokra. Minduntalan magasabbra tesszük a lécet, nagyobb fába vágjuk a fejszénket.
Mert ezt kell tennünk.
Ugyanis ezt élvezzük.
Ezért érezzük a legfontosabb érzést.
Azt, hogy élünk.
Ha nincs meg ez az érzés, nem tudunk maradéktalanul örülni, boldogok lenni, hiszen csak egy helyben toporgunk. Ideig-óráig lehet élvezkedni az elért eredmény dicsfényében, azonban egy idő után már nem olyan erős ez a fény, egyszerűen muszáj újra átélni.
Kicsit olyan, mint a szenvedélyek. Szükségünk van újabb és újabb adag kihívásra, legalább akkorára, mint az előző, de inkább még annál is nagyobbra.
De sose bánjuk! Hiszen ettől lesz egyre jobb az életünk. Így tanultunk meg járni, beszélni, és így leszünk egyre többek… és így lehetünk egyre büszkébbek magunkra. Mert ez nem önteltség. Szükségünk van a büszkeség érzésére, arra, hogy elismerjenek, de még inkább, hogy saját magunkat, erőfeszítéseinket elismerjük. Szükségünk van arra, hogy tudjuk, valami nagyot, fontosat alkottunk. Még egyszer, ezért érezhetjük azt, hogy élünk.
Neked mi a véleményed?
