Amióta kisgyerekeim vannak, nagyon figyelek arra, hogy a lehető legjobbat adjam nekik. Fontos, hogy mit esznek, mit tanulnak, de mégis azt hiszem a legfontosabb az, hogy lelkileg mit kapnak, hogy kiegyensúlyozott felnőtté váljanak. Nos, ennek egyik sarkalatos pontja a dicséret, a teljesítmény elismerésének módja.
A szüleink generációja már fontosnak tartja a dicséretet, azt azonban, hogy hogyan dicsérjenek, senki nem tanította meg nekik. Ők már sokat dicsérik a gyerekeket, elismerik az erőfeszítéseiket. Sajnos azóta már bebizonyosodott, mennyire rosszul dicsérnek. Igen, ezt is el lehet rontani, és mint minden más, ez is a gyerek egész életére szóló meghatározó pont lehet.
Félreértés ne essék, igen fontos a dicséret. Azonban még fontosabb, hogy helyesen dicsérjünk. Gyakran hallom játszótéren: „Ügyes vagy!” vagy „Ügyesen felmásztál a mászókára!”. A szüleink úgy dicsérnek: „Te vagy a legszebb/legokosabb/legügyesebb/stb.” (mi sem károsabb ez utóbbinál!) Ezzel a gyerek azt tanulja meg, hogy ő az ügyes, és nem az, amit éppen csinál. Ha elég sokszor hallja, elhiszi a kicsi, és megpróbál ennek megfelelni. Úgy érzi, mivel ő ügyes, ezért meg kell tudnia oldani az adott feladatot. Ha nem sikerül neki, nem azt mondja, hogy ez egy igen nehéz feladat, majd esetleg újra nekiáll, vagy segítséget kér, próbál megoldást találni. Azok a gyerekek azonban, akik elhitték, hogy ügyesek/okosak, ha valami nem sikerül nekik, elkönyvelik, hogy „nem is vagyok ügyes” „nem is vagyok okos”, „buta vagyok”. És ez idő után azzá is válnak. Nagyon nehéz egész életen át „ügyesnek/okosnak/szépnek/stb.” lenni.
Adele Feber és Elaine Mazlish még ennél is tovább gondolkodik. A Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje című (már szinte klasszikusnak számító) könyvükben más megközelítést ajánlanak. Erről készült egy tanulmány itt.
Leírják, mennyire károk a fent említett dicsérési mód, és megoldást is kínálnak. Azt ajánlják, használjunk leíró dicséretet ahelyett, hogy „ügyes vagy”. Egészen egyszerűen mondjuk el, mit látunk. Ezzel büszkévé tesszük a gyerekünket ahelyett, hogy felesleges dolgokat belenevelnénk. A szerzőpáros arról is említést tesz, hogy ha szimplán „ügyes vagy”-ozunk, akkor a gyerek talán el sem hiszi, amit mondunk. Ám, ha vesszük a fáradtságot, és két mondatban összefoglaljuk, amit látunk („hú, de nagy a rend, milyen szépen bepakoltad a kockákat a szekrénybe, és a könyvek is a polcon vannak mind!”), akkor a gyerek büszke lesz a teljesítményére, és legközelebb is megismétli… akár szó nélkül. (ez utóbbi személyes tapasztalat)
Ha mindenképpen kívánkozik még valami a mondat végére, mert nagyon kevésnek érezzük ezt a fajta elismerést, akkor még annyit hozzá lehet tenni, hogy „hú, de nagy a rend, milyen szépen bepakoltad a kockákat a szekrénybe, és a könyvek is a polcon vannak mind! Ehhez kell aztán a kitartás!”. Ezzel mintegy összefoglaljuk azt, amit megdicsérünk a gyerek viselkedésében. Nem utolsó sorban bővítjük a szókincsét.
A könyv ötleteit saját gyerekeimen alkalmazva rájöttem, hogy tényleg hatásosabbak azok a módszerek, mint a szimpla „Ügyes vagy!”. Még nyár végén a játszótéren találkoztunk egy kislánnyal. A mamája messzebb állt, hagyta, hogy a 3 éves unokája kicsit önállóan játsszon. Csúszdázott, és minden egyes földet éréskor ismételte magának, hogy „ügyes vagyok!”. Ami a rémisztő volt az egészben az az, hogy teljesen kifejezéstelen volt az arca. Megszokásból ismételgette ezt a mondatot, hiszen éppen senki nem volt a közelben, aki folyamatosan mondogatta volna. De semmi sikerélmény nem látszott az arcán, semmi lelkesedés, öröm nem volt a mozdulataiban. Ő már elkönyvelte magáról, hogy ügyes, és az a természetes, hogy egyedül tud csúszdázni. Nagyon megsajnáltam. Egyik lecsúszása alkalmával annyit mondtam neki, hogy „Nahát! Milyen sokszor csúszol! Ehhez kell aztán a kitartás!” Ekkor elkerekedett szemmel rám nézett, majd elfutott a mamájához. Hirtelen elbizonytalanodtam. Hogy jövök én ahhoz, hogy egyáltalán hozzászóljak más gyerekéhez… Azonban a kislány a mamája szoknyája mellől figyelt minket egy ideig. Kis idő múlva újra csatlakozott hozzánk (ekkor már jött a nagymama is), onnan viszont mosolygott, felélénkült. Kereste a tekintetem, úgy várta, mit mondok neki, mikor leér a csúszda aljára. :)
Aznap egész nap mosolyogtam magamban. Hát mégis hatásos, mégis jól dicsérek! Köszönöm Adele és Eline!
Szép napot!
