Végre itt a tavasz! Páromtól nőnapra csodaszép cserepecskét kaptam, telis tele krókuszokkal. Igazán örültem neki, több okból is. Egyrészt, tudja, hogy szeretem. Nem tehetek róla, egyszerűen odáig vagyok a hagymás virágokért. Olyan tekintélyesek, csodaszépek, törődés igényesek. Náluk sem lehet ajtóstól a házba rontani, nem szabad túlöntözni, sem sok fényt nem szeretik, de azért éppen elegendő kell. Szeretni kell őket, és akkor meghálálják.
Másrészt tudja, hogy gyűjtöm a virághagymákat, hogy amikor már végre a saját házunkban költözhetünk, akkor az udvart tele tudjam ültetni velük. Addig is szorgalmasan gyűjtögetem, szeretgetem őket, hogy aztán majd pár év múlva gyönyörködhessünk bennük.
Ez az igazi ajándék. Amikor szívből adunk, amikor azt adjuk, ami a másiknak igazán jó, és hozzákeverünk még egy csipet szeretetet is. Ez így valóban ajándék. Aztán lessük a másik arcát, hogy vajon mit szól, vajon örül-e neki?
Ezzel szemben vannak úgymond kötelező ajándékozások. Amikor csak azért adunk ajándékot valakinek, mert az úgy illik. Szinte hozzávágjuk a virágot (vagy a bármit), még megvárjuk a puszit, talán beszélgetünk pár szót, aztán már ott sem vagyunk.
Ezeknek az ajándékoknak több közös jellemzője van. Például biztosan olyanok, amire a másiknak egyáltalán nincs szüksége, vagy csak nekünk tetszenek, és arra gondoltunk, hátha a másiknak is fog. És a legalja ennek az ajándék kategóriának az, amikor „jaj, kellene valamit neki venni, csak gyorsan, hamar. Mit is? Legyen jó olcsó, nem költök az illetőre. Vegyünk egy szál szegfűt, (csomagolás nem kell) mert úgy illik, hogy adjunk mi is, mert ez a szokás.” De azért megpróbáljuk elkerülni az illetővel való találkozást, nehogy véletlenül oda kelljen adni azt az egy szál virágot. Ha mégis összehoz minket a balszerencse, akkor széles mű mosollyal átnyújtjuk, leplezett (vagy leplezetlen) unalommal, udvariaskodva. Persze, leülünk a házigazdánál, mert az úgy illik, természetesen megkóstoljuk a szívvel lélekkel sütött süteményét, de már mennénk is.
Ha a házigazda épp nincs abban a lelki állapotban, hogy minket fogadjon (mert például tökéletesen átlát rajtunk), akkor vérig sértve érezzük magunkat, és ezerszer is elhatározzuk, hogy na, neki soha többé semmit, mert még ezt a virágot sem becsüli. Ami önmagában gyönyörű, csak a körítés nem kellene hozzá.
A házigazda szemszögéből sem túl rózsás ezeknek a kötelező ajándékoknak a fogadása. Mondjuk, süt sütit, még talán a szívét is beleadja, várja szeretettel a köszöntőket, és mit kap? Mű mosolyt, önmagukat kényelmetlenül érző, feszengő vendégsereget, akiken látszik, hogy nem ízlik nekik a sütemény. És épp csak annyit maradnak, amennyit illik. A vendéglátó persze nem buta, észreveszi a háta mögött sugdolózókat, a kacsintásokat, amik csak egy dologra utalnak, hamarosan elmegy a vendég sereg. Azt hiszi, ő a hibás, nem jó házigazda.
Ilyen ünnepségek során senki sem boldog, csak a macera, a kosz, a stressz és lássuk be, a kidobott pénz marad. Hiszen ez se nem igazi ajándék, sem pedig igazi vendéglátás. Ott, ahol nincsenek a legfontosabbak, nincs szeretet, nincs öröm, nincs boldogság, ott minden ajándék hiába való.
Valóban szükségünk van ezekre a kötelező jellegű ajándékozásokra? Csak azért, mert ez a szokás? Mert ez illik? Nem lehetne valahogyan elkerülni, vagy legalább kicsi örömmel megtölteni ezeket a találkákat?
Neked mi a véleményed?
