Már sokszor elgondolkodtam, vajon miért van az, hogy ha nevén nevezem a problémát ,illetve a vele kapcsolatos érzéseimet (de igazán őszintén), akkor varázsütésre megszűnik maga a dühítő dolog létezni?
Pár napja azt írtam, mennyire kezelhetetlen a helyzet itthon, amióta Apa sok időt töltött velünk és hirtelen visszament dolgozni. Na, az ezzel járó stressz épp Karácsony előtt tetőzött. Kiborultam, kiabáltam, aztán gyorsan lecsillapodtam. Ez az 5 perc tombolás azonban elég volt ahhoz, hogy megtörténjen valami… a gyerekek ma kisangyalok voltak, semmi hiszti, semmi visítás. Kisfiammal énekeltünk, verseltünk egész délelőtt, kislányom legfeljebb panaszkodva hívott, de semmi rapli. Vidám, mosolygós, jókedvű mind a kettő. :)
Hogy most az történt, hogy én kiadtam a gőzt és a megváltozott hangulatomra reagáltak így, nem tudom. Azonban nem ez volt az első ilyen eset. Ha leírom, vagy kimondom a bajomat, rendszerint másnapra hűlt helye. Nem egyszer kértem pl. szoptatási tanácsot a neten. Mire másnap elolvastam a választ, már nem is állt fenn a probléma.
Talán a titok az, hogy toppantok egyet és szembe nézek a problémával, elkezdem elemezni. Ettől maga a probléma úgy megijed, hogy inkább távozik.
Gyerek agykontrollos tanárom jut eszembe (Máté Gizella). Ő mondta anno (10 éves lehettem), hogy ha éjjel álmodban menekülsz egy szörny elől, állj meg, fordulj meg, kérdezd meg, mit akar. Hátha csak kezet akar veled fogni.
Nos, most nyert értelmet ez a tanítás. Köszönöm!
Szép napot!
