Bizonyos esetekben, a helyzetek többségében fantasztikus, ha az ember férje nem megy dolgozni és majdnem minden nap otthon van, együtt lehetnek. Nos nálunk jelenleg két picivel ez kifejezetten hátrányos… illetve nem az, amikor itthon van, hanem amikor elmegy dolgozni hosszabb itthon lét után.
Misi az elmúlt pár hét alatt megszokta (amíg párom itthon lábadozott a borda törése után), hogy mindig figyel rá valaki, majdnem azonnal teljesítve vannak a kérései, hogy nem kiabálunk vele, hiszen mindig az fegyelmezi, aki pihentebb, jobban ráér, békésebb hangulatban van. Marika is sokkal többet volt kézben, amikor nyikkant, Apa már vette is föl. Mindig volt szabad kapacitásunk mindkét gyerekre.
Na, mindez nem lehetséges, amikor Apjuk nincs itthon. Bizony várni kell, bizony nem azonnal kapják meg, amit kérnek, és bizony véges a türelmem, főleg ha az éjszaka is szolgálatban voltam. Nincs az a kávé mennyiség, ami segítene kitartanom ebédig.
Ma ilyen nap volt. Misi hisztizett, mert nem kapott azonnal mézes kenyeret, Marika visított, mert letettem, hogy kenjek kenyeret Misinek (hozzáteszem, ez a rendszer már 3 hónapja, nem volt újdonság, hogy felkelés után 10 perces játék következik). Ha magamra kötném, ugyanúgy visítana, próbáltam. Akkor inkább a játékai közé teszem, így gyorsabban végzek, hamarabb kap cicit, és ha méltóztatik kicsit körülnézni még jól is érzi magát, beszélget, játszik. És egész délelőtt ez ment. Marika fél órát aludt, Misi hisztizett, mert nem adtam neki csokit, Marika sírt, mert nem jött tej a cicimből azonnal, aztán sírt, amikor mert jött.
Én pedig az őrület határán, komolyan megijedtem, amikor lendült a kezem Misi felé, holott csak a székét szerette volna összerakni. Nem jó, ha felborul a napirend!
Szebb napot!
