Már régóta gondolkodom egy tv-zésről szóló poszt írásán. Rengeteg cikk született már a témában, egyik jobb, mint a másik. Viszont kivétel nélkül azt állítja, hogy lehetőleg ne tv-zzen a kisgyerek. Most leírom a saját tapasztalataimat.
Van egy kedves idős néni ismerősöm. Épp nála jártam, mikor az unokája is ott töltötte a szünidejét. Ha jól emlékszem három éves volt. Beszélgettünk a nappaliban, a kislány szintén ott ült egy fotelban, és mesefilmet nézett. A néni szerette volna megkérdezni tőle, hogy kér-e valamit enni, inni. A kislány nem is hallotta. Ekkor hangosabban kérdezte, semmi reakció. Odalépett a néni, és gyengéden megérintette a gyereket, mire ő annyira megijedt, hogy ugrott egyet. Látszott az arcán, hogy fogalma sincs, hogy kerül oda a nagymamája. Nem kellett neki a játék, a beszélgetés, sem az ennivaló, csak a tv. Számomra hihetetlen volt, és egyben szörnyű. Miután a kislány két pillanat múlva visszamerült a tv-zésbe, a néni elmesélte, hogy nem az első alkalom volt ez. Elpanaszolta, hogy az unokája ilyenkor nem is tudja, mit néz. Ismétli a látottakat, de nem érti, amit mond, és nem is vár magyarázatot. Akkor ott nagyon megsajnáltam a nagymamát is és az unokát is.
Mikor megszületett a kisfiam, tudtam, hogy nem minden tőlem telhetőt megteszek, hogy az én gyerekeim ne üljenek káposztaként a tv előtt, legalább kiskorukban. Eddig még megy a dolog… bár a minap a párom nézte Asterix 12 próbáját. Elég szörnyű gyerekszemmel nézve, hiszen nekik minden valóság, amit látnak, nem tudnak különbséget tenni a mesefilm, rajzfilm és a valóságos dolgok között. Misi megállt a nappali közepén, és csak bámulta… leírhatatlan volt a tekintete. Leginkább az ijedtség látszott az arcán. És őt sem lehetett kizökkenteni. Amíg le nem kapcsoltam a tv-t, addig rátapadt a képernyőre. Éppen az a jelenet volt, mikor a hipnotizőrhöz kell bemenniük Asterixéknek. Aki látta, tudja. Felnőttként esetleg vicces, de kisgyerekként? Vajon mit tanulhatott? Az ember tud repülni? Színes karikák vannak a szemében? Mivel csak bámulta, egyirányú volt a kommunikáció, még kérdezni sem tudott. Olyan gyorsan történtek az események, kisfiam pedig döbbenten állt. :(
Reggelente úgy ébredünk, hogy Misi mellém bújik, még simizem, beszélgetünk amíg Hugi is fel nem ébred. Ekkor magam mellé veszem a kiscsajt is, és hárman nagyokat nevetve játszunk, birkózunk (persze ezt egyenlőre csak Misivel) Egyik ilyen reggel kisfiam közölte velem, hogy „büdös gazemberek”.
Végigszaladtak a fejemben a lehetséges reakciók. Halljam meg; ne halljam meg; nevessek rajta; szörnyülködjek; hívjam fel a figyelmét, hogy ez nem szép kifejezés? Amellett döntöttem, hogy visszakérdezek. Persze nem tudta elmagyarázni, hogy mi az. Hogyan is tudná majdnem két és fél évesen? Természetesen pontosan tudtam, hol hallotta ezt a szókombinációt. Törőcsik Mari mondta Ludas Matyi anyukájaként Schwajda György mesejátékában. Nagyon szeretjük ezt a művet, még felnőttként is sokat nevetünk rajta. Azonban a rengetek káromkodás és az olyan poénok miatt, amikhez kell minimális érettség és ismeretek, ma már tudjuk, hogy nem gyerekeknek készült…többet nem hallgattuk, szerencsére nem is ismételte Misi azóta az ott hallottakat. (vagy csak arra vár, hogy elmenjünk a doktor nénihez, vagy a nagyszülei látogassanak meg. Akkor aztán válogatott káromkodásokkal tudja őket köszönteni… talán nem)
Ezután előkerestem az én régi Süsü kazettáimat. Még mindig hallgatható minőségűek, pedig már 25 évesek is lehetnek. Valami fantasztikus! Semmi kivetni valót nem találtunk, szépen beszélnek, rengeteg szinonimát használnak, felhívják az emberi értékekre a figyelmet… azóta azt hallgatjuk minden reggel… kicsit reménykedve kérdezem reggeli után a fiamat, hogy mit hallgassunk, hátha azt mondja, hogy apás-anyásat (azaz felnőtteknek való zenét, filmet), de nem. Minden reggel elhangzik a válasz: „Szerintem Süsüset.” De nem bánom. Tetszik, amit tanul belőle, amilyen szavakat ismétel, amikre rákérdez. Mert persze sok mindent nem ért. Pl. számára érthetetlen, hogy hogyan lehet bácsi hangja a Süsünek. Minden nap rákérdez, hogy miért sír a Süsü, miért mérges az apukája…
Nos, úgy hiszem, amíg ilyeneket nem ért, nincs helye az életében a tv-nek, filmeknek. Inkább a könyvek, ahol tud kérdezni, meg lehet állni, az adott képet fel lehet dolgozni, és csak akkor tovább lapozni, mikor már mindent ért, semmi nem aggasztja. Esetleg rövid mesejátékok sokszor és még többször meghallgatva hogy tényleg ki tudja játszani magából a feszültséget, kérdezhessen, ha valamit nem ért.
Aztán idővel eljön a tv-zés ideje is...
