Igen, szűklátókörű vagyok, ha csak egy pénzintézettől/szakembertől kérek ajánlatot, és elfogadom az első megoldásukat.
Félek, ha csak magamban bízom. Gyanakodva veszem, ha más ad nekem, és félek, mit vár cserébe. El sem tudom képzelni, hogy valaki „csak úgy” adjon.
Fösvény vagyok, ha nem adok, illetve ha adok is, csak viszonzásért cserébe. Ha csak takarékoskodni tudok, nem vagyok nagylelkű, még egy mosolyt is érdekből adok.
A 100 évvel ezelőtt élt emberek még tudtak önzetlenek lenni. Hiába a háború, dédszüleim rengeteget adtak, és semmit sem vártak cserébe… aztán valami megváltozott.
A nagyszüleim korosztálya kuporgat. Szívesen fogad bármit, ugyanakkor még adni is szívesen ad. Elvárja a segítséget.
Viszont a mai 50-60 évesek szintén kuporgatnak, de adni már nem szívesen adnak, ha mégis, akkor csak érdekből. Adnak, de mégsem. Ha netán mégis kiadnak valamit a kezükből, azt felhánytorgatják sokszor és sokszor.
És minket is így neveltek, a mai 25-35 éves korosztály ugyanilyen. Csak mi még dolgozni sem szeretünk már a pénzünkért. Várjuk a sült galambot, de tenni érte semmit sem szeretnénk, még az ablakot is lusták vagyunk kinyitni.
Rengeteget olvastam, tanultam és olvasok, tanulok most is, hogy ezeket a generációkon keresztül belém nevelt és egyre inkább elfajuló dolgokat átalakítsam. Mert látom, hogy ez így nem működik.
Sokáig tartott, de már nem keresek minden sarkon ellenséget, nem csak magamra gondolok, ha pl. a pénzügyekről van szó. Takarékoskodom a gyerekeim javára úgy, hogy csak ők tudják igénybe venni. Ugyanakkor van bátorságom kockáztatni. Szívesen adok bármit (pénzt és anyagi javakat is!), és érdekes, de nem kell kiharcolnom hogy én is kapjak. Nem kell leköteleznem senkit.
Mindez csak az én véleményem.
És még valami: nem várom el a tiszteletet, csak azért mert idősebb vagyok. De ez már egy másik poszt témája.
Szép napot!
