Ma sírós nap van. Van mosolygós nap, van játszós nap, van kreatív nap, a mai nap a sírásé. Ez azt jelenti, hogy mindenért kitör a hiszti, a sírás. Ha felveszem, a baj, ha leteszem, az a baj. Ha az egyik abbahagyja, a másik elkezdi, ha véletlenül egyik sem nyafog, akkor a cica követelőzik. Épp mint a viccben: ha van kalapod azért, ha nincs, akkor azért Nyuszika!
És ilyenkor semmi sem jó. Ha csak rájuk nézek, már görbül a száj. És ami a vicces az egészben, van olyan, hogy figyelik egymást. Már a kis 4 hónapos lányom is érdeklődve nézi a bátyját, ahogy visít. Még rötyög is rajta. Aztán Misi befejezi, akkor (hogy ne legyen túl nagy csend), ő kezdi rá. Aztán kánon.
Persze megint hétfő van, férjem megint sok napot volt itthon egyhuzamban (ünnepek). Megszokták, hogy van mindkettőre mindig kapacitásunk. Mert nem vagyunk a „hagyjuk sírni módszer” hívei. Így, mikor nyekeregnek, felvesszük, megöleljük, puszilgatjuk, épp mit szeretnének…aztán jönnek a „hétköznapok”, amikor bizony egyiknek, vagy a másiknak várni kell (vagy mindkettőnek, bár már wc-n ülve is tudok mesét olvasni, vagy énekelni, szavalni).
Nem könnyű.
A páromat sem irigylem. Ilyenkor, amikor hazaér, meg kell birkóznia 3 nyekergővel. Mert délutánra én sem állok már a helyzet magaslatán. Szerencsés vagyok, hogy ő segít, és átveszi tőlem a gyerekeket legalább 1-2 percre, hancúrozik a Misivel, sétálgat Marikával, mikor éppen kinek, mire van szüksége. Én meg septiben készítem a vacsorát, másnapi ebédet.
Igen, néha kell sírni. Néha jól esik így levezetni a feszültséget, hogy aztán azonnal utána nevethessünk, boldogan élhessünk. Viszont az a jó, ha valaki meghallgat, ha valaki „vevő” a bánatunkra. Nem kell, hogy azonosuljon velünk, elég, ha meghallgat. És máris könnyebb.
Igen, azt hiszem, igaz a mondás, miszerint a gyerekneveléshez két ember kell…számomra ez a mondat új értelmet nyert. Többek között azért is kell két ember, hogy megoszthassam az örömöm, a bánatom valakivel, aki mindent tud rólunk, és akit érdekel, mi van velünk. Akinek sírhatunk, és aki hamar fel tudja szárítani a könnyeinket… náluk ez a szerep Apáé. :)
