Amióta a vonzás törvényével foglalkozunk, egyszerűen nem panaszkodunk semmire. Így akinek anyagi gondjai vannak, mindjárt azt hiszi, nekünk milyen sok pénzünk van (ami igaz is, egyre több és több. :) mert ezt gondoljuk, gazdagnak érezzük magunkat.). Aki beteges, szerencsésnek hisz, vagy azt hajtogatja, milyen jó géneket örököltünk, stb. Mindez csak azért, mert amikor elkezdenek panaszkodni (és az emberek AZONNAL elkezdik sorolni a bajaikat), mi csak megértően mosolygunk, de nem próbáljuk meg túllicitálni őket.

 

Akkor megkérdezik, velünk mi van. Fogas kérdés, nem is szeretem. Ha elkezdem sorolni, mi minden valósult meg az életünkben az elmúlt pár hónapban, 1. dicsekvésnek veszik, 2. irigykedni kezdenek, vagy 3. egyszerűen el sem hiszik/szüleinkre fogják, hogy biztosan ők finanszíroztak/ kihasználtuk az ő kapcsolataikat, stb.

Ha a jövőbeli terveimet sorolom, jóindulatúan mosolyognak, közben azt gondolják, hogy „na persze”. Ha még azt is elmondom, hogy hogyan szeretnénk elérni (vágyok rá, hiszek benne, hagyom megtörténni, nem pedig pénzzel, kapcsolatokkal, gyógyszerekkel) akkor komplett hülyének néznek. Amikor arra a kérdésükre, hogy „És hogy bírjátok/fogjátok bírni anyagilag?” elmondom, hogy az anyagiak miatt egyáltalán nem aggódunk, elsápadnak, és megbánják, hogy ismernek minket.

 

De miért? Rákérdeztem sokuknál, hogy ismerik-e a vonzás törvényét, agykontrollt, pozitív gondolkodás hatalmát, stb. ezeket válaszolták:

-         Nem is hallottam róla.

-          Igen olvastam valami könyvet/láttam valami filmet…érdekes volt. (de az arca homlokegyenest mást üzen, konkrétan azt, hogy „életemben nem hallottam ekkora butaságot”)

-         Olvastam, nekem nem működik, szerencsés vagy/örülhetsz, hogy neked igen.

 

És még sorolhatnám. Egy azonban mindegyikben közös. Hiába panaszkodnak, az csak a látszat. Eszük ágában sincs változtatni az életükön, nekik így jó. Miről is beszélnének, ha megszűnnének a problémáik, és helyettük csak megvalósításra váró álmok léteznének???

 

Szóval nincsenek barátaink, mert se jó hallgatóság nem vagyunk (nem fürdünk az önsajnálatban), sem nincsenek újabb, nagy problémáink (legalábbis nem akként tekintünk rájuk, hanem megoldásra váró feladatként), és nem pletykálunk, pláne nem rosszindulatúan.

 

Hogy jó-e így nekünk? Biztos jobb lenne olyan emberekkel beszélgetni személyesen, akik szintén így élnek. Sajnos egyelőre még nem sikerült. Azonban ez az állapot még mindig jobb, mint olyan emberekkel beszélni, ahol állandó téma az önsajnálat, mások becsmérlése, a világ/állam/szomszéd/főnök/gyerek okolása a saját bajaik miatt, a kilátástalanság, és mindez teljes elfogadása, a változni akarás kicsi próbálkozása nélkül.

 

Eszembe jutott egy idézet:

„Senkiről sem akarok rosszat mondani és minden jót el akarok mondani, amit bárkiről tudok.” (Benjamin Franklin)

 

 

Szép napot!