Tegnap megtettük a havi nagybevásárlásunkat az egyik hipermarketban. Elég nehéz két gyerekkel nekivágni, a sok ruha, a rengeteg ember (akik nem figyelnek egymásra), sok egyéb miatt. Nyűg az egész, legalábbis nekem. Ugyanakkor igencsak tanulságos. Éppen a pontyokat nézegettük a halas pultnál Misivel, Marika békésen aludt kendőben a mellkasomon, Apa pedig zöldséget válogatott. Ekkor egy anyuka haladt el mellettünk a kisfiával a bevásárlókocsi „szék” részében. A kisfiú nagyon unta már a hercehurcát, és ívben meghajolva hátradőlt, úgy szemlélte fejjel lefelé a világot. Én is ezt tettem volna legszívesebben. Lehetett olyan másfél éves. Anyukája nézelődött, beszélgetett, aztán mikor észrevette hogy hogyan űzi az unalmát a kisgyerek, rászólt: „Kitöröd a nyakad!” majd elfordult és beszélgetett tovább.
Ez igen! –gondoltam! Majd eszembe jutott minden, amit elhatároztunk a gyerekeink születése előtt a párommal. Megállapodtunk, hogy sem önbeteljesítő jóslatokat, sem jellembelieket, sem negatív utasításokat nem fogunk mondani a gyerekeinknek. Épp eleget hallottam gyerekkoromban:
- Nem fázol, csak megfázol!
- Vigyázz, mert leesel!
- Nehogy elcsússz!
- Kiskorodban mindenki csodálta a szemed színét.
- Mindig is jó volt a kézügyességed.
- Vért izzadtál a tanulással/neked nem ment soha a matek.
- Ügyes vagy!
- Minek neked az a tanfolyam?
- És a klasszikus ne tedd ezt, ne csináld azt! (de hogy helyette mit tegyek, az nem hangzott el soha)
Hogy mit tanultam meg ezekből? Sokáig elhittem, hogy tényleg mandulagyulladásom lesz a hidegtől, főleg ha nem húzok sálat, és így is lett. Sok mindenbe belefogtam, és nagyon frusztrált, hogy nem megy elsőre, hiszen nekem mindig is jó kézügyességem volt. Mivel azt is belém nevelték, hogy sosem volt türelmem semmihez, általában nem is próbálkoztam újra azzal, ami nem sikerült azonnal. A tanulásról nem is ejtek szót. Rengeteg tanfolyamot hagytam félbe, mert nem tartottam magam képesnek elvégezni azokat. És még sorolhatnám ezeket a tévhiteket, amivel a környezetemben „megajándékoztak”.
Aztán az egészségügyi főiskolán megtanultam, hogy mitől lesz náthás az ember, egy OKJ-s képzésen, hogy igenis megy a matek, csak türelmetlen voltam. Valamint ha túlteszem magam a türelmetlenségen, kapkodáson, egész szép dolgokat tudok készíteni, megtapasztalhattam az alkotás örömét.
Azóta eltelt lassan tíz év, és még ma is sok-sok ilyen berögződésem van, amiről tudom, hogy butaság, de nagyon nehéz szabadulni tőlük. Azonban már tudom, hogy hogyan találjak rá ezekre a téves mintákra, és tudom, hogy ez mennyi munkával és mégtőbb idővel jár. (Azt persze nem mondogatta senki, mennyire ügyesen bánok a pénzzel, vagy hogy milyen szerencsés vagyok, mert minden nyereményjátékon nyerek. :) )
Középiskolai énektanárom jut eszembe. Ő mondta, hogy könnyebb egyszer helyesen megtanulni valamit, mint egyszer rosszul, mert a rosszat sokkal nehezebb kijavítani utólag. Ő a dalokra értette, viszont az élet egyéb területein is ugyanez az érvényes.
Saját kárunkon tanulva (mert azért a párom is hozott rengeteg ilyen tévhitet magával) elhatároztuk, hogy mi nem neveljük így a gyerekeinket! Nem szeretnénk, ha 30 év múlva ugyanezeken gondolkodnának, és próbálnák helyrehozni azokat a gátlásokat, amiket a szüleiktől kapnak. Fognak épp eleget kapni másoktól, legalább mi ne terheljük őket. Azóta próbálunk a tények közlésére szorítkozni.
- Húzz kabátot, mert hideg van (ha minden áron szeretném még folytatni akkor annyival hogy fázni fogsz)! (semmi önbeteljesítő jóslat)
- Kapaszkodj! /Nézz a lábad elé! /Figyelj arra, amit éppen csinálsz! (semmi negatív utasítás)
- És a klasszikus „Ügyes vagy!” helyett, ami amúgy egy idő után teljesen hatástalan elmondom, hogy mit látok, mit készített, mit csinált, és azt írom le szavakkal. Pl. „Látom szépen helyre raktad a zoknikat! Egymás mellé és egyik sem lóg ki a fiókból!” és kisfiam csak úgy ragyog a büszkeségtől, nem utolsó sorban a nyelvi készsége is fejlődik.
Reményeink szerint ezzel a hozzáállással csökkentjük a negatív berögződéseik számát, és boldogabb, kiegyensúlyozottabb felnőttek válhatnak belőlük.
