Ez az éjjel igencsak hosszú volt. Kicsi lánykám éjjel kettőtől óránként ébredt, addig „csak” háromszor. Fél öt után már vissza sem aludt. Fiacskám is kétszer sírt fel, pedig ő már általában átalussza az éjszakákat. De most nem. Persze Apa még mindig nem annyira mozgásképes, hogy oda tudjon feküdni mellé. Bár, ha Misi megelégszik annyival, akkor a kezét már oda tudja nyújtani.
Ilyen éjszakán az ember számot ad és vámot vet. Elgondolkoztam, hogy vajon velem van-e a baj? Én nevelem rosszul őket? A mi alvási szokásainkban van a hiba? Nem lett volna egyszerűbb az elején külön szobába költöztetni mindkettőt, hagyni kicsit sírni… Akkor talán megtanulták volna…mit is?
Vajon mit tanultak volna meg? Aludni békésen? Nem hiszem. Vajon én mit tanulnék meg ha a sötétben ébrednék, esetleg félálomban azt sem tudnám, hogy hol vagyok, szólongatnám a szeretteimet, és senki nem jön segítségemre. Senki nem jön megnyugtatni. Vajon hogy érezném magam? Nem jól, az biztos. Ha nem tudnék kihez hozzábújni, ha nem takarna be senki, mikor fázom, vagy ha érezném, hogy egyedül vagyok, mert nem hallom a családom ismerős szuszogását. Én félnék. Nagyon félnék. Persze én felnőtt vagyok, találok megoldást a félelmemre. Tudok racionálisan gondolkozni. De egy kisgyerek nem. Még megfogalmazni sem tudja a bajait, szavakba önteni a félelmét. De kinek is mondaná el? Nincs mellette senki.
Nos, mire idáig jutottam az elmélkedésben, mér nem is volt annyira rossz kedvem a kialvatlanság és az állandó készenlét miatt. Elfogadtam, hogy ez egy ilyen éjszaka, ez egy ilyen kor, a gyerekeimnek szüksége van ránk. És ez mennyire jó érzés! Az valami csodás, ha szükség van az ember lányára! Pláne, ha tudok is segíteni, ha hozzá tudok bújni, ha meg tudom nyugtatni. Ez megér pár alvás nélküli éjszakát. Főleg, ha tudatosítom magamban, hogy nem lesznek ilyen kicsik örökké, bizony előbb-utóbb saját szobát szeretnének, és nem lehet csak úgy megölelni, megpuszilni őket (legalábbis nekünk, szülőknek :) )
Aztán az is eszembe jut ilyenkor, hogy Misi már nagyon ritkán ébred éjjel. Tehát Marikánál is eljön majd ez az idő. Ahogy érik a kis idegrendszere, úgy fog egyre többet aludni. És ilyenkor hálát adok, hogy már megtapasztaltam a nemalvást, és tudom, hogy egyszer ennek is vége lesz. Mennyivel könnyebb a második gyerekkel! :)
Sajnos nem tudom szó szerint idézni, és talán nem is ő mondta, de egy általam nagyra tartott ember gondolatát is gyakran ismétlem ilyenkor. Ranschburg Jenő írta valahol (azt hiszem, ő volt), hogy a gyerekeknek nincs szükségük külön szobára nyolc éves koruk előtt. Addig a szüleik mellett van a helyük. Mélyen egyet értek vele. Majd ha akarnak, kiköltöznek. Majd ha akarják, elengedik a kezünket. Addig viszont óvjuk, vigyázzuk őket, megadjuk, amire szükségük van. A biztonságot és a szeretetet.
Ez nem azt jelenti, hogy akinek külön szobában alszik a babája, az nem szereti őt, vagy rossz szülő. Csupán a mi gyerekeink ilyenek, nálunk ez vált be. Minden gyerek más, minden család más. Éjjel, félálomban megtaláltam a kapcsolatot a nemalvás frusztráltsága és a „jó anyának érzem magam” csodálatos érzése között. Így álmosan, fáradtan, de mosolyogva, boldogan ébredt a családunk. És azt hiszem ez a lényeg: a boldogság.
