Észrevettem, ha többet ölelgetem, kedvesebb vagyok hozzájuk, akkor a gyerekek is kedvesebbek velem. Ez nem újdonság, manapság elég sok helyen olvasni, hallani a vonzás törvényéről. Azt kapod, ahogyan érzed magad. Azt hiszem az emberi kedvesség ezen túlmutat, egy mosoly még a szomorú, mérges embernek is képes pár jó pillanatot szerezni. De a gyerekeket nem lehet becsapni. Hiába érzem, hogy őszintén szól a hangom, ő tudja, csak színlelek. Hiába ölelgetem, próbálva mutatni neki a szeretetem, elhúzódik tőlem ha nem érzem éppen a szeretetet.
Viszont amint boldognak, kiegyensúlyozottnak, szeretettel telinek érzem magam, azonnal szívesen ad puszit, jól érzi magát a karjaimban. És nem utolsó sorban valahogy ilyenkor kialakul egy angyali kör (mint az ördögi kör, csak pozitív értelemben), kevesebb kiabálás, kevesebb fegyelmezés, és a kétévesem részéről kevesebb hiszti.
Hogy melyik az ok és melyik az okozat, nem tudom. Azt hiszem, az első lépés, hogy előbb nekem kell jóban lennem magammal és a világgal… Aztán adnom is kell, nem szabad megtartanom magamnak ezt az érzést és lubickolni benne. Mert ha adok, akkor kapok is és sokkal többet, mint amennyit adtam. Ez kicsit ellent mondd a zsigereimnek, kicsit gondolkodni kell, hiszen arra neveltek, hogy tartsuk meg, jól őrizzük ami a miénk, mert csak így lesz egyre több belőle. Pedig dehogy! És lehet szó akár pénzről, akár a szeretetről, tényleg igaz, hogy ha adok, és szívből adom, és ez engem jó érzéssel tölt el, akkor többszörösen kapom vissza.
Gyerekeknél ez több ölelést, több nevetést, szófogadást, kevesebb hisztit jelent. Hiszen nekik is céljuk a boldogság, és tudják azt, amit mi már nem: ha szeretetet adnak, akkor azt is kapnak. Csak ők még sokkal természetesebbnek veszik ezt. Számukra ez magától értetődik.
