A minap letöltöttük a telefonjainkról a fotókat. Jóóó sok volt, természetesen a legtöbb a gyerekekről. (Egy kisebbik része a cicáról.) És akkor újból rácsodálkoztunk, mennyire nyitottak a gyerekek...
Az egyiken éppen Misi kezén van egy gyík. Igen, egy pici gyík. Apával sétáltak nyáron, Misi meglátott egy pici gyíkot sütkérezni a napon. Óvatosan közelebb lépett, és hangosan kimondta, hogy gyere gyíkocska a kezemre. Majd odatette a kezét a gyík közelébe. És a gyík rámászott a kicsi kezére! Hihetetlen élmény volt, még akkor is, ha csak hallottam a történetet. Hiszen a gyíkok nem arról híresek, hogy csak úgy felmásznak valaki kezére. Éppen az ellenkező irányba szoktak szaladni. Ez a pici gyík láthatóan annyira jól érezte magát kisfiam kezén, hogy hagyta magát lefotózni.
.jpg)
.jpg)
Ősszel megismétlődött ez az eset, igaz nem gyíkkal, és nem Misi kezével. Az utolsó szép őszi napok egyike volt. Olyan pulcsis, hosszúnadrágos idő, amikor már elkel a kiskabát az árnyékban. Éppen a játszótéren voltunk. Misi rugós hintázott (Nem tudom a nevét sajnos. Olyan, mint a hintaló, csak egy óriási rugó van a „sítalpak” helyett). Egyszer csak arra száll egy pici kék lepke. Keringett, keringőzött, láthatóan jól érezte magát Misi közelében. Mi csak annyit mondtunk neki, hogy lassan mozogjon, és inkább figyelje a lepkét. A kicsi pille Misi feje fölötti faágat választotta pihenőhelyéül. Kisfiam szerette volna közelebbről megnézni, de sajnos nem tudtuk megmutatni neki. Erre odamutatott a hinta fogantyújára, hogy repüljön oda a lepke. Ha jól emlékszem „Gyere ide lepke!” szöveggel. Ééééés, a lepke felröppent a faágról, körözött kicsit, és pontosan odaszállt ahova Misi pár pillanattal előbb mutatott. Billegette kicsit a szárnyait, aztán már tova is röppent. (Erről az esetről sajnos nincs kép)
Hihetetlen, mennyire nyitott a pici gyerekek agya, és hogy milyen hatékonyan használják a tudatalattijukat. Képesek két ilyen apró lényre hatni, pedig egyiknek sem az a természete, hogy barátkozzon az emberrel. Mert azért ez nem volt véletlen. Jó lenne, ha ilyen nyitottak maradhatnának (és persze mi is) egész életükben! Nem létezne számukra lehetetlen! Amivel mi csak szenvedünk, órákat töltünk el a megvalósításukon, ők pár pillanat alatt találnának megoldást! Vajon hogyan lehet megőrizni ezt a nyitottságot? Vagy csak próbáljak meg kevesebbet „ártani”, próbáljam meg minél tovább engedni, szárnyalni őket ezzel a csodálatos képességgel és ne rángassam le a földre, ha nem muszáj? Inkább meg kellene nekem is tanulni repülni velük együtt, hogy partner lehessek a világmegváltásban. De jó lenne, ha én is megint annyira … vagy csak feleannyira kapcsolatba lehetnék a tudatalattimmal, magával a természettel!
