Ez az első bejegyzésem. Életem első blog bejegyzése. Izgulok kicsit.
Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. Na nem az írás, hanem itthon lenni a párommal. Ő most nem dolgozik pár napig, mert hétvégén eltörte a bordáját. Szegény, ülve alszik, alig tud mozogni, levegőt venni. Szerencsére nincs nagy baj, de akkor is törés, ami piszkosul tud fájni. Nagyon szeretek vele lenni nagyon jól össze tudunk dolgozni, legyen szó akár a házimunkáról, akár a gyerekekkel való foglalkozásról, vagy a lakásfelújításról. Lelkileg is igazi társ …most viszont mégis nehéz. Itthon van, de mégsem.
Két éves kisfiúnk elvárja, hogy játsszon vele, tegye be, vegye ki a hintából, hancúrozzon vele éppígy, mint hétvégente szoktak. Nekem jó lenne, ha segítene ebben-abban, persze nem tud, sőt! Hogy is fogalmazzak… nekem van több dolgom, mint eddig volt. Minden emelős, fizikai, állóképességet igénylő dolgot én csinálok most helyette, mint pl gyerekfürdetés (a baleset előtt ő fürdetett). Amikor itthon van, általában felesben szoktuk felugrálni az asztaltól, földről fotelből. Ha kimaradt a terítésből egy kés, vagy elfogyott a szalvéta, vagy amikor Misi fiam pisilt/kakilt (bilibe), akkor is általában egyszer a férjem mozdul rá a feladatra, egyszer én, attól függően, hogyan tudjuk leginkább segíteni a másikat, vagy hogy éppen mit csinálunk (pl ha én szoptatok, akkor általában ő kel fel és áll a kisfiúnk rendelkezésére). És ez így jó. Most viszont mindenért nekem kell felkelni. Ami nem gond, csak nagyon fárasztó. Éjszaka sem jobb a helyzet. Misi a férjem mellett alszik, Marika (kéthónapos kicsi lánykánk) pedig mellettem, mindenki a saját ágyában. Marika sokszor ébred éjjel, sokszor kér szopit, anyai közelséget. Néha viszont Misi is felébred innivalóért, vagy rosszat álmodik. Ilyenkor általában Apa az, aki odanyújtja a kezét, vagy inni ad neki, megnyugtatja. De most ez is az én feladatom. Ami megint csak nem baj, sőt! Imádom, amikor hozzám bújik akármelyik gyerekem …csak fárasztó.
Szóval folyamatosan tudatosítnom kell magamban, hogy attól még, hogy itthon van a férjem, most pár hétig nem számíthatok rá úgy, mint eddig. Sőt! Még több a dolgom, mint valaha.
Ez amúgy egy jó önismereti és önbizalom erősítő, önfejlesztő tréning nekem. Egyszerűen muszáj talpon maradnom, korán kelnem, nyugtatnom, enni adnom, háztartást vezetnem, szerveznem, és még sorolhatnám. Nem szállhatok ki, nincs ki megcsinálja helyettem, és a tempót a gyerekek diktálják. A szervezőkészségem iszonyatos tempóban fejlődik, érzem. Olyan agymunka kell ehhez …le a kalappal azok előtt, akik egyedül nevelik a gyerekeiket!
A másik dolog, ami miatt előnyt kovácsolhatunk ebből a balesetből, az a gyereknevelés terén valósulhat meg. Azért valljuk be, nehéz egy kétévessel. Próbálgatja magát, próbálgat minket, a fizikai törvényeket …nehéz megállni, hogy ne kiabáljunk rá, ne csapjunk rá, ne rángassuk el/le/fel/ki, egyáltalán méltósággal, szeretettel jöjjünk a problémás szituból. Mindezt úgy, hogy tudjuk jól, nem jó, amit teszünk, és még kevésbé hatásos. Ennek ellenére a pillanat hevében semmi épkézláb módszer nem jut az eszünkbe, hiába olvasom újra és újra az általam nagyra tartott gyereknevelős könyveket (Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje; Testvérek féltékenység nélkül; Okosan nevelni tudni kell és társaik). Pedig ott a megoldás, mert amikor jobb napunk van, és véletlenül pont eszembe jutnak a könyvben leírtak és még alkalmazom is, akkor meglepően gyorsan reagál a fiam, és nagyon hamar együttműködő kissráccá válik.
Ám most a férjem nem tud kiabálni, nem tud odarohanni, levenni, stb. Mindez fájdalmat okoz neki, így ha lehet, elkerüli. Próbál csendben Misi eszére hatva szófogadásra bírni a fiát. Egyszerűen muszáj megoldani az adott szituációt, mindenféle agresszió nélkül. És láss csodát! Működik! Rengeteg tanulni valóm van még tőle. :)
