Ugye milyen jó érzés fontosnak érezni magunkat? Igazából ettől működünk, ez a hajtóerő bennünk. Ezért kelünk föl nap, mint nap. Persze-persze a pénzért is. De azért igencsak jó érzés, amikor teszünk valamit másokért. És most nem csak az emberekre gondolok, a mások bárki és bármi lehet. Akár az tölt el minket a fontosság érzésével, hogy megöntözzük a virágainkat, vagy enni adunk a madaraknak (ilyen téli időben ez még nagyobb melegséggel töltheti el a szívünket), vagy egyszerűen csak a tudat a munkahelyünkön, hogy bármikor felvesszük a telefont, amikor valaki hív, hiszen tudjuk, mennyire rossz érzés, ha csak kicsöng, de nem jelentkezik senki.
Azt hiszem a fontosság érzése a lételemünk. Legalább annyira fontos, mint a levegő, vagy a víz, és biztosan fontosabb, mint a pénz. A lelkünk tápláléka az, hogy fontosnak érezzük magunkat, hogy érezzük, másoknak szükségük van ránk… megkockáztatom, hogy akár még a víznél is fontosabb. Víz nélkül szomjazunk, szomjas a testünk, szomjasak a sejtjeink. Ám ettől még érezhetjük iszonyú fontosnak magunkat (pl. éhségsztrájk).
De ha nem érezzük azt, hogy bárki is számít ránk, hogy akár egy picit is valaki számára fontosak vagyunk, akkor már szomjasak sem vagyunk igazán. Amikor a lelkünk szomjas, minden más másodlagos.
Emberként belénk van programozva, hogy tegyünk valamit… és értelmes lények lévén fontos számunkra, hogy ennek a tevékenységnek értelme is legyen. Bármiről legyen is szó.
Azt hiszem, mindenki lehet boldog a munkájában, ha éreztetik vele, hogy nélkülözhetetlen, amit dolgozik. És most nem csak Schindler listájáról beszélek. Ha nincs meg egy icipici visszajelzés, akkor az ember először talán lázong, aztán belefásul, vagy fordítva, kinek milyen a temperamentuma. De egy biztos, maradandóan megváltozik az egész személyisége.
Mindez nem újdonság, Dale Carnegie is megírta a Sikerkalauz 1 (Hogyan szerezzünk barátokat, hogyan bánjunk az emberekkel?) kötetben. Érdeklődve figyelem, hogy ezek a könyvek újra nyomtatásba kerültek. Talán nem véletlenül.
Azt írja, hogy az ember legerősebb ösztöne a „fontosság vágya”. Nos, igen. Ha érezzük, hogy szükség van ránk, erőnk megsokszorozódik. Ha látjuk, másoknak fontos a munkánk, hajlandóak vagyunk többet is dolgozni. Az ember lételeme az, hogy elismerjék. Enélkül nem képes az életre. Ha ezt nem kapjuk meg, akár bele is betegedhetünk. A legtöbb betegségünk (főleg a krónikus, lassan kialakuló bajok) pszichoszomatikusak. Vagyis először pszichésen, lelkiekben kell megbetegednünk, és a tartós stressz, elhanyagoltság végül a betegség kialakulásához vezet.
Nem kell részletekbe bocsátkoznom, mindannyian ismerünk olyan embereket, akik szeretik fölhívni magukra a figyelmet. Akár így, akár úgy… és ez az akár úgy, lehet negatív, romboló, önpusztító dolog is.
Ismerve ezt a tényt, mióta olvastam Carnegie könyvét, alkalmazom is. Főleg a hivatalos ügyeim intézésekor válik hasznomra ez a tudás. Sokkal kedvesebbek, előzékenyebbek az emberek, pedig csak annyit említek fél mondatban, hogy „… de Ön ebben a szakértő.” Ez a szó, hogy szakértő melegséggel tölti el a szívüket (főleg a férfiakat, bár találkoztam már olyan banki ügyintézővel, aki ezelőtt a mondatom előtt igencsak utálatos volt, majd egy csapásra megváltozott). És nincs az a fölényes, utálatos ember, akinek ne elehetne megtalálni a szívéhez a rést a vastag falon, amit épített maga köré.
És most nem hízelgésről beszélek, legalábbis nem a negatív értelemben vett hízelgésről. Az eléggé átlátszó, és mivel senki nem buta, meg lehet érezni, ha nem őszinte a bókom. A titok annyi, hogy felhívom a figyelmét egy olyan dologra, ami az ő erőssége, de talán már nem is veszi észre magán. Megdicsérem a körmét, a haját, a ruháját, vagy bármit, ami tényleg tetszik. Itt a hangsúly azon van, hogy VALÓBAN tessen nekem az a dolog, VALÓBAN elismerjem a tehetségét az adott dologhoz. Ha nem tetszik, vagy nem tudom őszintén megdicsérni, akkor inkább nem nyitom ki a számat.
Próbáljátok ki! Tényleg működik. Segédletnek ajánlom a fent említett könyvet (Carnegie: Sikerkalauz 1.)
Szép napot!
