Újra tévhitek! Na, most fülön csípek párat. :)
Édesapám ma megkért, hogy vegyek át neki egy csomagot, ha az nem érkezik meg ¾ 4-ig. Utána nem lesz itthon (szomszédok vagyunk). Persze nem tudtam nemet mondani, most pedig azon izgulok, hogy addig érkezzen a csomag, amíg még ő is át tudja venni. Ugyanis mi sétálni mennénk ilyen melegben (12 fok van, ezt szeretném kihasználni) a gyerekekkel. Mert számomra ők fontosabbak… na de mégis apukám kért meg, és amikor én kértem, mindig a rendelkezésemre állt! Hoppá! Első tévhit.
Vajon tényleg mindig megtette, amit kértem? Nem hiszem. Szülőként már tudom, hogy az lenne az ideális, ha mindig ki tudnám elégíteni a gyerekeim szükségleteit, kívánságait. Nem a lehetetlenekre gondolok (vegyél nekem egy lovat légyszííííí), hanem a vegyél fel/játssz velem/készíts kakaót kérlek típusú kívánságokra. Amit amúgy szívesen teljesítene az ember, de sajnos nem mindig lehetséges. Tényleg nem lehet minden kérést teljesíteni. Biztos vagyok benne, hogy apukám sem tudta és nem is tette.
Ennek ellenére én mégiscsak rosszul érzem magam, ha a mai esetre gondolok. Most maradjak itthon egy csomag miatt, amit telefonos egyeztetés után újra kihoz a futár? Vegyem el a séta örömét, az egészséges mozgás lehetőségét a gyerekeimtől? Biztosan nem teszem….de akkor megbántom apumat! Na, még egy tévhit!
Miért bántanám meg? Nem lehetek két helyen egyszerre, bármennyire is szeretném. Ezel ő is tisztában van. De akkor megharagszik/megsértődik/nem fog szeretni/nem fog bízni bennem…sok-sok tévhit.
Ugyan honnan veszem mindezt? Persze, hogy a gyerekkoromból! Mint ahogy azt is, ha másért nem, hát azért kell fejet hajtanom, szót fogadnom, mert ő az idősebb. A mi korosztályunkba jól bele nevelték ezt.
De fel kell nőnöm végre! Anya vagyok, elsősorban a gyerekeim kívánságait kell szem előtt tartanom! Ha az ő érdekükkel nem ütközik, akkor jöhet minden más. Már nem csak apukám lánya vagyok, hanem magam is szülő. Fel kell dolgoznom ezeket a tévhiteket, a sarkamra kell állnom, végre a saját (és a gyerekeim) érdekeit kell képviselnem. Mindezt nem azért, mert ezt várja el a társadalom/a férjem/a szomszéd/akárki, hanem mert úgy érzem, ez a helyes út. Hogy így lehetek boldog, és így lehetnek a gyerekeim is boldogok.
De főleg emlékeznem kell erre a bejegyzésre, mikor magam is nagyszülő leszek és kérnék valamit a fiamtól. Remélem, sikerül úgy nevelnem a következő 20 évben, hogy számukra már ne jelentsen gondot őszintén nemet mondani.
Az adott szituációban a legelőnyösebb az lett volna, ha megmondom az igazat:
„Nem hiszem, hogy akkor még itthon leszünk, mert elmegyünk sétálni ilyen szép időben.”
És aki megsértődik azon, ha az igaza mondják neki, az csak tegye. Ám azt hiszem, a legtöbb ember nagyra értékeli az őszinteséget. Mint ahogy édesapám is.
